Ugrás a tartalomra

Termelni vagy vásárolni?

Magyarország villamosenergia-importja az utóbbi években harminc százalék körüli szinten állandósult. Az arány csökkentése gyakran merül fel az ellátásbiztonság növelését szolgáló intézkedésként, de kérdés, hogy valóban szükséges-e a nullához közelíteni a behozatalt. Bárhonnan származzon is azonban az áram, az árán kívül az is fontos lenne, hogy tiszta legyen.

A 30% körül átlagos importarány európai viszonylatban magasnak számít, az Európai Villamosenergia Átviteli Hálózat (ENTSO-E) adatai szerint a kontinensen az ötödik legnagyobb a kitettségünk. A növekvő villamosenergia-fogyasztás nyomán az utóbbi években egyre gyakrabban dőlt meg a hazai rendszerterhelési csúcs, a Magyar Villamosenergia-ipari Átviteli Rendszerirányító (Mavir) Zrt. azonban minden alkalommal magabiztosan jelentette, hogy a magyarországi rendszer állta a sarat – ahogyan minden bizonnyal azok az erőművek is, amelyekből a pótlólagos mennyiség érkezett.

Olcsó legyen vagy tiszta?

Ez a következő nagy kérdés, ami viszont már messze túlmutat a magyarországi áramellátás viszonyain. Mivel a nemzetközi energiapiacon a termelők versenye döntően befolyásolja az árakat, és a rendszeregyensúly szempontjából elenyésző jelentőségű, hogy honnan érkezik a villamos energia, az Európai Unió tagállamai – az aktuális piaci helyzettől függően – nagy előszeretettel vásárolnak a Balkánon, Ukrajnában vagy Törökországban előállított villamos energiát. Olyannyira, hogy a Sandbag klímapolitikai elemzőműhely számításai szerint Európa áramellátása 2019-ben az áramimport miatt 11 millió tonnával több szén-dioxid kibocsátásával járt, mintha a határokon belül termelték volna meg ezt a mennyiséget. Látszólag – sőt anyagilag ténylegesen is – a vevő és az eladó is jól jár: az EU olcsóbban jut áramhoz, az erőmű pedig biztos keresletre számíthat. A gond az, hogy ez az áram túlnyomórészt elavult, alacsony hatásfokú, esetleg új, de mindenképpen roppant környezetszennyező szenes blokkokból származik.

Kibocsátásexport és offshore szénmennyország

Az EU emissziókereskedelmi rendszere viszonylag hatékony ösztönzőnek bizonyul az energiaintenzív ágazatok kibocsátásának visszaszorítására, de az energiaszektorban sokkal nehezebb technológiaváltásra szorítani a termelőket. Kritikaként olykor elhangzik, hogy a szén-dioxid-kvóták magas ára miatt sok tagállam vállalatai külföldre telepítik a termelésüket, ezzel csupán exportálva, semmint megszüntetve a környezetszennyezést. Az energiaszektorban talán ennél is rosszabb a helyzet: ugyanannak a keresletnek a kielégítéséhez még csak befektetésre sincs szükség – pontosabban igen, de azt a balkáni, ukrán, török stb. erőműépítők vállalják az EU energiaéhségének kielégítése érdekében. Az árelőnyük pedig nemcsak megkérdőjelezhetetlen, de szinte behozhatatlan is. A kvóta árának emelkedése nem rontja a helyzetüket, sőt az EU-s versenytársakhoz képest annál jobban járnak, minél magasabb az egy tonna szén-dioxid után fizetendő összeg. Egyelőre.

Anyagi előny, erkölcsi dilemma

A helyzet kezelésére elméletben van megoldás, az úgynevezett szén-dioxid-kiigazítás (border carbon adjustment), amely azt szolgálná, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátása miatti szankció az Európai Unióban felhasznált áram minden kilowattórájában érvényesüljön. Mivel a villamos energia áramlása transzparens folyamat, a díjat viszonylag egyszerűen ki lehetne vetni. Ez a lépés megdrágítaná és valószínűleg vissza is vetné a közösségbe irányuló importot, a kérdés azonban nemcsak gazdasági, hanem politikai jellegű is, ezért gyors döntés aligha várható.